Frusztráció

Egy sportoló életében elég sok a frusztráció. Nem sikerül valamilyen technikai elem. Nem áll össze úgy a mozgás, ahogy szeretnénk. Nem vagyunk képesek a kitűzött sebességgel végigfutni a távot. Nem tudjuk befejezni az edzést, mert elkezd valahol fájni, és nem akarjuk kockáztatni a sérülést. Nem fejlődünk olyan ritmusban, ahogy szeretnénk. Nem érjük el az időszakos célokat. Sokat dolgozunk, de nem hogy jobbak lennék, egyre fáradtabbak leszünk, az eredmények nem úgy jönnek, ahogy szeretnénk. Van egy-két visszalépés. És akkor még nem beszéltem a rosszul sikerült versenyekről, a sérülés miatt kihagyott versenyekről, a vereségekről…

Ha sikeres sportolók akarunk lenni – és ez amatőr szinten, hobbisportra is igaz -, akkor meg kell tanulnunk tűrni a frusztrációt. Egyébként elvész az egész lényege, nem élvezzük már, amit csinálunk, kiég a tűz, ami addig motivált, és még azt is kockáztatjuk, hogy abbahagyjuk az egészet.

Türelemjáték. Elfogadás. Alázat.

A fejlődés sosem lineáris. Vannak kiugró pillanatok, gyors fejlődések, de sajnos vannak hosszabb stagnálások is. Ha már volt sikerélményünk, megtapasztaltuk, milyen érzés rövid idő alatt sokat fejlődni, akkor ezt várjuk el a jövőben is magunktól. Olyan ez, mint egy drog. Aztán, ha nem úgy alakul minden, ahogy szeretnénk, frusztráltak leszünk. A frusztráció néha plusz motivációt ad, de legtöbbször csak elkeserít, csalódottá tesz. Túlerőltetjük magunkat, de az eredmény annál inkább elmarad. Nem nehéz bekerülni egy ilyen negatív spirálba. Elkerülni nehezebb. Türelmet és nyugalmat találni akkor is, amikor belül forr az elégedetlenség. Erőt és kitartást meríteni valahonnan, amikor az elkeseredés kerülget. Céltudatos maradni akkor is, amikor az összes körülmény ellenünk esküdött.

Van pár alapszabály. Amit jó szem előtt tartani. Leírni. És elolvasni, amikor kételkedünk.

A fejlődés nem lineáris.

A szorgalmas, kitartó munka hosszú távon mindig kifizetődik.

A kevesebb néha több. A minőségi, intenzívebb, de rövidebb edzésmunka hatékonyabb, mint a megszokott intenzitású, hosszú, fárasztó edzés. (De mindkettőre szükség van – helyes arányokkal)

Van, amikor lehajtott fejjel csak csinálni kell, ami elő van írva. Nem kell túlagyalni.

A fejlődés általában egy hosszabb stagnálás vagy kis visszalépés után jön.

Ha verseny előtt fáradtnak és kifacsartnak érezzük magunkat, az még nem jelent semmi rosszat. Pár nap rápihenés, és jöhet egy igazán kimagasló eredmény.

 Ezeket a legtöbb sportoló tudja, mert többször átélte. A gond csak az, hogy amikor elkeseredett, nehéz a pozitív dolgokra koncentrálni. Azért kell leírni. A nehéz pillanatokban így van, mihez nyúlni.

Ezért jó edzésnaplót vezetni. Levonni a következtetéseket. A korábbi tapasztalatokból meríteni. Új tapasztalatokat szerezni. Fejlődni, nem csak fizikai szinten, hanem mentális felkészülésben is.  

Mentális feladat: kielemezni egy frusztráló helyzetet. Most a saját együgyű példámat hozom: a műtétem óta nem tudok megcsinálni egy egyszerű mozgást, amit ráadásul más sorstársaim – nem sportolók is – simán megcsinálnak. Eltelt már 9 hét a műtét óta, nem ment. Persze, hogy aggódtam. De emellett kitartóan végeztem a gyógytornát, inkább olyan kötelesség szerűen – adjuk meg mégis az esélyt neki. Aztán egy pár napja sikerült. Hirtelen. A semmiből. Nem csak, hogy meg tudom csinálni, már súllyal is megy, fájdalom nélkül. Utána sem fáj. Másnap sem. De ilyen élményem volt a dárdahajítással is. Nem ment. Egyáltalán nem ment. Egyre rosszabbul ment. Aztán jött egy hirtelen fejlődés, és utána már nagy aránnyal sikerült.

Fizikai feladat: Válasszunk ki egy feladatot, ami nem megy - vagy nem elég jól megy. Gyakoroljuk minden nap. De tényleg minden nap. Ne foglalkozzunk vele, hogy nem megy. Csak csináljuk meg. Gondolkodás nélkül. Egy hétig. Két hétig. Lehet, hogy közben lesz még rosszabb is. Nem baj. Csak csináljuk. Egy idő után jobb lesz. Sokkal jobb!